Molly McAdams: Kétesélyes szerelem

" A tizennyolc éves Harper egész életét tengerészgyalogos apja szigorú felügyelete alatt töltötte. Most azonban elérkezett az idő, amikor végre saját életét élheti, és olyan tapasztalatokra tehet szert, amelyekről korábban csak az apja egységében szolgáló újoncoktól hallott. Harper hatalmas reményekkel kezdi meg első évét a San Siego-i Állami Egyetemen. 

Új lakótársának köszönhetően hamar belecsöppen a bulik, a helyes pasik, a családi élet és a mindent elsöprő érzelmi viharok világába. A szíve csaknem meghasad, amikor egyszerre szeret bele új barátjába, Brandonba és szobatársa bátyjába Chase-be. Kemény külsejük és viharos múltjuk ellenére a fiúk imádják Harpert, és bármit megtennének érte - ha kell, félreállnak, csak hogy ő boldog legyen."

Sokkal hamarabb vettem kézbe ezt a könyvet, mint gondoltam hogy fogom. A rossz értékelések és vélemények ellenére nekikezdtem, mert tényleg kíváncsi voltam hogy mi az, amit az emberek ennyire lehúznak. Most hogy végeztem vele, az az igazság hogy vegyes érzelmekkel vagyok tele, nem tudom eldönteni hogy jó-e ez a könyv vagy nem, ezért mindkét szempontból leírom hogy mit is gondolok. SPOILERT tartalmaz.

Ami tetszett benne: Az alaptörténettel szerintem semmi baj nincs, kifejezetten tetszett a téma, miszerint Harper végre elköltözhet és elkezdheti életét az egyetemen. Szeretek egyetemistákról, bulikról és szerelemről olvasni úgyhogy az eleje a könyvnek nagyon tetszett. Az első 200 oldalt egyszerre ki is végeztem. 

Bree (Breanna) karaktere. Színes és vidám csajszi, mindenben támogatja Harpert és tényleg odafigyel arra hogy mi van a barátnőjével. Segít Harpernek beilleszkedni és megvalósítani azokat a dolgokat amikre a lány már nagyon vágyott. Szókimondó és teljesen őszinte. Viszont annyira sajnálom hogy igazából nem sok mindent tudtunk meg róla a cselekményből, azon kívül hogy jó barátnő és enyhén szexmániás. Megérdemelte volna hogy rendesen kidolgozzák a karakterét.

Aztán ott van Bree bátyja Chase. Imádtam azt a pasit már a kezdettől, amikor még Harper is utálta inkább. Elég hamar kiderült, hogy a kemény külső valójában érzékeny belsőt takar, már első találkozásukkor megvédte Harpert. Kedves és vicces, mély és komoly érzésekkel, amit a külseje alapján senki nem mondana meg róla.

A borítója. Legelőször ezért is tetszett meg nekem ez a könyv, mert felkeltette az érdeklődésem ez a kép.

A legvége a könyvnek.Kicsit kiegyenlítette az érzéseimet a regénnyel kapcsolatban. Ezt a bejegyzés vége felé részletezem egy kicsit.

Ami nem tetszett benne: Hol is kezdjem. Rögtön a legelején a szemem forgattam amikor is a drága Harper több soron keresztül ecsetelte hogy őt mennyi jó a tulajdonsággal áldotta meg az ég. Tökéletes fogsor, jó magasság, jó alak és a melleit sem hagyta ki.
Mikor az első este elment bulizni nyávogott egy sort hogy ez nem az ő világa, majd belezúgott az első pasiba akinek nekiment (szó szerint). Vele is aludt rögtön mikor megismerték egymást. Ne akarja már nekem bemesélni hogy tényleg nem volt semmi más választása mint hogy az első alkalommal hogy elmegy egy buliba, egy pasival alszik akit akkor ismert meg. Nem létezik taxi hogy valahogy hazamenjen?
Szintén teljesen érthetetlen számomra, hogy mégis hogy lehet az, hogy mindenki első látásra imádja ezt a lányt? Annyira szürreális volt ez az egész könyvben, egyszerűen nem tudtam megszokni.

Harper túúúúl gyorsan halad szinte mindenben, ezt úgy értem hogy a nagyon fontos döntéseken nem is gondolkozik, de ugyanakkor maga a történet néha sok-sok oldalon keresztül nem halad semerre se.
Elkezdhetném ecsetelni mindazon döntéseket melyekben nem értek egyet Harperrel, de félek akkor nagyon hosszú lenne ez a bejegyzés. Legyen csak annyi, hogy néha legszívesebben megfojtottam volna, és ez még elég enyhe kifejezés arra mit éreztem ilyenkor.
Ez a lány az egész könyvet végig szenvedi, rossz döntéseket hoz, majd megint szenved ezek következménye miatt. De a legeslegidegesítőbb, aminél már lassan utáltam ezt a főszereplőt, az az volt hogy a két fiú mindent elnézett neki. Oké, hogy beleszeret mindkettőbe, mert hát van ilyen. De az hogy oda-vissza váltogatja őket, és a fiúk néhány szócsatán meg egyetlen összeverekedésen kívül SEMMIT nem tesznek ez ügyben, az felháborító volt. Türelmesen félreállnak és várják hogy végezzen a másiknál és visszamenjen hozzájuk. És ez egyébként nem csak a fiúkkal volt így, kivétel nélkül az összes szereplő aki közelebb áll Harperhez túl elnéző vele.
Annyira sok volt az ömlengős monológ és párbeszéd hogy valamit már el se olvastam, hanem egyszerűen tovább lapoztam, mert a story mindig ugyan az volt.... Harper valami olyat tett vagy érzett, ami szerinte nem helyes (és tényleg nem volt az!!), és jó ideig szenved hogy vajon ez meg az mit fog szólni hozzá. Majd beszél ezzel meg azzal, és ők mindig csak ugyan azt a dumát mondják neki arról, hogy szeretik és azt akarják, hogy boldog legyen, meg hogy ez természetes, nem haragszanak blabla. 

Azt hiszem a válasz a kérdésemre megvan. Nem tetszett ez a könyv, sőt kifejezetten idegesített ( a legelejét és néhány jobb jelenetet leszámítva).

VISZONT. Igen, van egy viszont. A könyv fénypontja véleményem szerint a legvége. Az utolsó 35 oldal kárpótolt a sok agybaj elszenvedéséért. Annyira örültem hogy végül minden tisztázódott Harper és az apja között, igazán megható rész volt. Az egész könyv alatt reménykedtem benne hogy nem fognak így maradni a dolgok kettőjük között, és tényleg megkönnyebbültem hogy végül nem úgy lett. Ha karakterfejlődés miatt kéne valakit megemlítenem akkor az egyedül Harper apja lenne az összes szereplő közül. Az, hogy a rideg, elutasító és érzelemmentes emberből aki soha nem mutatott semmilyen érdeklődést a lánya felé, eljutott odáig hogy repülőre szállt és kibékült vele, szerintem tiszteletre méltó. Lehet hogy kiszámítható volt hogy végül ez fog történni, de én akkor is nagyon örültem neki. Örültem annak is, hogy bár egy ideje már úgy látszott hogy mégis, de nem feledkeztek meg Chase-ről, mesélnek róla a gyerekeiknek, nem titkolnak el előlük semmit. Valamint megtörtént az amit az írónak az egész könyv alatt nem sikerült elérnie, nevettem egy jót. Az utolsó beszólás amit Carter ejtett, jó befejezése volt a könyvnek.

Örülök hogy nem tettem le ezt a könyvet a felénél ( bár elég nagy volt a kísértés ), és sikerült végigolvasnom. Ha kérdeznének, hogy kinek ajánlanám akkor nem tudom mit mondanék, valószínűleg azt hogy az olvassa el aki nagyon, de nagyon szereti a szerelmi háromszögeket és nem zavarja hogy a főszereplőnek egy darab ésszerű lépése sincs. Akkor egy jó kis történetet fog kapni, szerelmi csavarokkal meg mindennel. Viszont ha valami többre vágyik, nem olyan what the f.. érzésekre, és akinek nincs sok ideje amit elpazarolhat ( mert nem egy rövid könyvről van szó), akkor semmiképpen ne olvassa el, nem marad le semmiről.

Remélem nem zavartam össze senkit az ellentmondásos gondolataimmal, és hogy segíthettem eldönteni hogy megéri-e az olvasást.